Péntek este ezren állnak a londoni pubok előtt. Önfeledten beszélgetnek és iszogatnak. Legalábbis a buszból ilyennek tűnnek. És biztos boldogabbak, mint az a lány, aki a busz sarkában a könnyeivel küszködve nyomkodta a telefonját. Neki nem jött össze a ma este. Nekünk sem annyira, mert a zsúfolt buszon csak két alacsony iskolai végzettséggel rendelkező, kb. velünk egykorú nővel szemben maradt hely, akik hoztak még egy kis fekete lurkót is magukkal, és egyenesen a McDonaldsból szálltak fel az 55-ös járatra. Nem ez volt az első mekis kajájuk az tuti, mert némi súlyfelesleget is felhalmoztak már, és a fejükön annyi piercing volt a kötelező helyeken (szem, száj, nyelv, áll), mintha egy piercing csináló valaki vizsgamunkái lettek volna. Hogy ne unatkozzunk, a kisgyerek egy fél sajtburgert boncolt menetközben, a barátnők pedig a rózsaszín telefonjaikról zenét hallgattak és cserélgettek. A dagi fekete csaj vaskos lábai a hely szűke miatt persze folyamatosan hozzám dörzsiztek, aztán mikor magába szívta az utolsó korty innivalóját és azt nyögte, hogy "I'm full!' akkor eltört bennem valami. Nem untatok senkit más részletekkel, a lényeg, hogy a visszafele utunk olyan volt, mint egy egyórás fogászati beavatkozás, amelyet tompa kanalakkal végeznek el.

De!

Természetesen nem csak ebbő állt a napunk, a hagyományörző tescózás és a hagyományteremtő fél órás konzervnyitó keresgélés-vásárlás után még volt időnk bemenni a Leicester Square-re, ahol a világon legtöbb az egy négyzetméterre eső mozik száma (a Predators moziról végül lemondtam, mert 8e ft-ért két mozijegyet venni mégsem tűnik olyan jó üzletnek).

Ezután meglátogattuk a National Galleryt, ami hatalmas. Viszont szomorúan tapasztaltam magamon, hogy nem okozott igazi örömöt a huszadik keresztre feszített Krisztus és Szűz Mária ábrázolás. Lehet, hogy nem a 14-15. századi itáliai festőkkel kellett volna kezdenünk, ezt beismerem. Volt egy da Vinci Sziklás Madonna oltárkép viszont, ami legalább abból a szempontból érdekes volt, hogy semmilyen kódot nem rejtett el rajta az öreg mester, mert még befejezni sem volt ideje (vagy kedve). Igazából számomra a festményekben az volt érdekes, hogy ugyanazt a képet láttuk, amit anno 5-600 éve maguk a festők is. Ebbe tényleg egészen érdekes volt belegondolni. Sajnos ugyanígy Manet és Monet festményei is egy idő után unalmasakká váltak számomra (valamelyikük több mint 10 képet festett a kertjéről meg a keti patak felett átívelő patakról). Van Gogh egyik napraforgós csendélete is csak arra volt jó, hogy kipipáljan a listámon, hogy láttam élőben. Mivel nem vagyok művészettörténész, sem festő, a különböző ecsetkezelési technikákkal és festészeti megoldásokkal nem tudtam mit kezdeni, azon kívül, hogy látszik, hogy az egyik kép így van festve, a másik meg nem.

Sokkal érdekessebb volt viszont egy időszaki kiállítás, ami azt mutatja be, hogy sokszor mennyire nem egyértelmű melyik festményt ki készítette, mi az eredeti és mi a hamisítvány. Problémás esetekben például festékmintát vesznek, és megvizsgálják, hogy milyen alapanyagokból áll, és hogy azok léteztek-e a kérdéses időszakban. Így buktak le pl. reneszánsz festők képeiként értékesített festmények, amik valójában a 19-20.században készültek. A National Gallery is vett a múltban sok-sok pénzért olyan festményeket, amelyekről aztán különböző vizsgálatok (pl. röntgenes is) kimutatták, hogy hamisítványokról van szó. Ha jól emlékszem, volt egy Botticelli kép, ahol pont az ellenkezője történt, egy hamisítványként számon tartott képről az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy valójában a mester műve. Az is érdekes volt, hogy a mesterek ugyan szignálták a képeket, mégsem ők készítették, hanem valószínűleg egy-egy, vagy alkalmanként több tanítvány fejezte be őket. Erre utalnak különböző stílusbeli megoldások egy képen belül (az egyik jellegzetes példa azt hiszem Dürer volt). Más röntgenes vizsgálatok során kiderült az is, hogy az eredeti képet a festő folyamatosan átfestette, és egy másik változat is létezik a látható kép alatt. Volt, mikor egy portrét újrafelhasználtak és tájképet festettek rá. Az egyik kedvencem egy szent mártír portréja volt, aki jelenleg úgy látható, hogy a fejéből kés, a szívéből tőr áll ki. Azonban az eredeti változaton nem volt ilyesmi, száz évvel később valaki ráfestette ezeket, mert valószínűleg a puszta arckép alapján nem ismerték fel a szentet. A másik ilyen vicces eset az volt, mikor kiderült, hogy a galambvadászatból visszatérő gugoló férfi valójában nem egy galambot fog, hanem a betegen fekvő társa lábát ápolja, akinek a helyére döglött galambokat festett egy vicces kedvű, tizennyolcadik-tizenkilencedik századi nemesember. Állítólag a korabeliek azért nem szerették, mert előszeretettel vásárolt 100-200 éves képeket, amiket aztán kreatívan továbbgondolt.

Ha valakit érdekelne, itt talál bővebb leírást:

http://www.nationalgallery.org.uk/whats-on/exhibitions/close-examination-fakes-mistakes-and-discoveries

A Gallery után meguzsiztunk, tettünk egy előzetes kárfelmérést a denmark streeten, ahol csak hangszerboltok vannak, bementünk pár antikvár könyvesboltba (nyomába sem érnek a high fidelitysnek persze), és rövid látogatás az HMV-be, csak hogy megnyugodjon a lelkem. Persze hatalmas hiba volt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.