Figyelem, megrázó képsorok következnek. A műsorszám megtekintése tizenhat éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.

Állunk a buszmegállóban, hogy elérjük a csatlakozásunkat, és időben visszaérjünk. Egyelőre még sehol semmi, kicsit idegesek is vagyunk emiatt. Tíz perc után senki sincs a buszmegállóban, és úgy tűnik, hogy buszok sem akarnak jönni. Honnan ismerős ez a helyzet? Ja, ez nem az istenhátamögötti drumnadrochiti buszmegálló, hanem a Dundee városszéli, és hétfő este háromnegyed nyolc van és már nagyvonalúan elengedtünk két nem nyúlka-piszka buszt is, hogy olyannal menjünk le a távolsági buszpályaudvarra, amihez jó a bérletünk. Jön az ötlet, hogy nézzük meg a mögöttünk lévő menetrendet, jön a felismerés, hogy a mi buszaink belátható időn belül nem is jönnek, de már a másikak sem. Némi idegesség, de azért a Londoni buszt mégsem kéne lekésni. A megfelelő adrenalin szint elérése után elvonszoljuk a csomagjainkat a közeli kórházhoz, és taxit rendelünk. A sofőr igazi skót, úgy is beszél, mint ahogy már megszoktuk, itt egy példa:

-         Agsdfhégjs dgsbmévdsgupoiscngérég sdépghjbgdmé?

-         Yes miszter.

-         Géerugvrnprumésvjdmfvsé.dbjgbweptéorn!

-         OK.

-         Gvrejgerivompei?

-         Yes.

Semmi gond, csendes idegeskedéssel átvesszük a csomagjainkat, és egy fekete, számzárral védett aktatáskában átnyújtjuk az öt perces útért fizetendő csillió-billió fontot, ropogós, kötegelt bankjegyekben. A pályaudvaron rengeteg ember vár a londoni buszra, szokásos tömörülés és megint csak felül találunk helyet, pedig megfogadtuk a múltkori szauna után, hogy alulra ülünk. Két dolog, ahogy sosem szabad utazni: éjjel egy távolsági busz emeletén tíz órán át, a másikat meg elfelejtettem, de nem is fontos. Ha már úgy döntöttünk, hogy Bruce Lee és Chuck Norris kegyetlen mozdulataival karatézzuk szét szervezetünk törékeny egyensúlyát, legalább próbáljunk meg aludni, hiszen éjjel van. Picit émelyeg a gyomrom már megint, és nem tudok aludni sem, csak ide-oda dobálom a fejem az ülésen. Hiába szunyókálnak körülöttünk csendesen az emberek, csak nem találom az optimális pózt, és igyekszem mély lélegzetvételekkel csitítani az émelygést. Mély lélegzetvétel, émelygés, mély lélegzetvétel, émelygés, mély, émelygés, ÉMELYGÉS.

Legutoljára 11 éves koromban a romániai buszkiránduláskor volt az, hogy én voltam az a kisfiú, aki miatt meg kellett állnia a busznak valamelyik város kellős közepén, hogy a járda melletti fa tövébe hányjam az utazás fájdalmát. Talán említettem már, hogy ez az egész kirándulás sok tekintetben újra gyerekké változtatott, viszont eljött egy olyan része is a gyerekkornak, amit már szívesen magam mögött tudtam volna. Valamikor az éjszaka közepén tört rám szörnyű a felismerés, hogy a kimerültségből fakadó rosszullétemet, és gyomorgörcsömet csak egyféleképpen tudom enyhíteni. Így eshetett meg az, hogy míg a busz folyosóján walkmanjét hallgató kínai srác a vécére várt, addig a fal túloldalán én már tisztességesen hánytam az epét, a régi szép időkhöz illően. Ezután egy picit megnyugodtam, és egy rágót kérve visszaültem Nóri mellé, és próbáltam visszaaludni.

KEDD

Még mindig a buszon ülünk, talán egy óra telt el, és már megint görcsöl a gyomrom, itt már tudtam, hogy vörös riasztás van, főleg mivel nem is ettem semmit. Mikor harmadszorra léptem kis a busz vécéjéből, a közelben ülők közül többen is megnéztek maguknak, és az emeleten is feltűnt, hogy ez a fiú bizony ide-oda járkál, illetve bizonyos jellegzetes hanghatások, nyögések is kísérik sárgás színű, keserű-édes folyadék felszínre törését. Nóri mindvégig kitartott mellettem, és ápolt nagy betegségemben, és próbált Birminghamnél nyugtatni, hogy már csak két óra van hátra. Ő sem aludt túl jól, de megint jobban bírta az utazást, mint én. Londonba érkezésünk után keserves kínok között, elaléltan bevonszoltam magam a pályaudvarra, a fizetős vécében tett rövid látogatás után pedig elküszködtük magunkat a vasútállomásra. Ott leroskadtunk egy padra a vécéhez közel, és vártuk a járatunkat Gatwickbe. A busz a papírforma szerint reggel hétkor ér be, de én belekalkuláltam útzárat, dugót, és mindenféle vis majort, ezért elővigyázatosságból délre rendeltem meg a jegyeinket. Természetesen Nagy-Britanniában a tömegközlekedés az óramű pontosságával működik, így a rendelkezésünkre álló időt bátran fordíthattam pár újabb deci felgyülemlett epe eltávolítására, és Nóri ölében békésen (?) álomba szenderülésére. Mire felszálltunk a menetrendszerinti járatunkra, egy tetszőlegesen kiválasztott Baranya megyei falu éves költségvetésének megfelelő összeget dobtam be fontban a fizetős vécé bejáratánál, és a vécékagylók régi kedves barátjukként mosolyogtak rám, mikor feléjük hajoltam. Továbbá jobban hasonlítottam egy felmosórongyra, amivel ötször végigtörölték a teljes Victoria pályaudvart, mint arra a szeretetreméltó emberre, akit ismertek. Persze ebben segítségemre volt a sokak által sérelmezett Cousteau kapitány ábrázatom is. Gatwickben egy újabb fekete aktatáska bánta a szálláshelyre érkezésünket, de végre megérkeztünk az előre foglalt vendégházba, ahol nagyjából végigaludtuk (főleg én) a délután hátralévő részét.

SZERDA

Igazából most már a vonaton ülünk, utazunk Pécs felé, rendben hazaértünk, és csak kicsit voltam rosszul a repülő ereszkedésekor. Persze jobb lett volna, ha nem horkol mellettem egy vízilabda válogatott játékos egész úton, úgy hogy még a közös karfánkat is lenyúlja, de hát semmi sem lehet tökéletes. Összességében jól éreztük magunkat a nyaralás alatt, de azért örülünk, hogy végre itthon vagyunk. Igyekszem még pár képet feltölteni erről a pár napról, aztán úgyis találkozunk személyesen.

Utazás vége.

U.I.: Tegnap egy Top Gear magazin akadt a kezembe, és lefényképeztem belőle a legújabb Bugatti akármit, ami 400 km/h végsebességre is képes. Ma pedig a gatwicki reptér várójában két Lamborghini is közszemlére volt téve. És mivel ma már régi épületeket nem fényképeztünk, azt hiszem ez eldöntötte végül a Templomok vs. Szupersportkocsik harcot.

U.I.2: Fényképek az utolsó napokról holnap töltődnek!

Ma kipihentük a tegnapi tortúrát, összeszámoltuk megmaradt pénzünket, és elmentünk egy utolsó Tesco túrára. Mondhatnám, hogy hiányozni fog, de nem. Viszont egész jó kis ebédet ütöttünk össze, még le is fényképeztem, annyira elégedettek voltunk Nórival (kólát csak csészéből, ez így elegáns). A mai nap célpontja Arbroath lett, ami egy kedves, csendes, főleg üres kisváros az Északi-tenger partján, és mivel vasárnap délután értünk oda, már minden zárva és lakatolva volt. Többek között a nyilvános vécék is (amikre nagy szükség lett volna a hideg, szeles időben a tengerparton), ezért némi útmutatás után egy bárban kötöttünk ki, ahol dolgunk végeztével a becsületkasszába helyeztük el az aprópénzünket. Ezt látva az ottaniak megjegyezték, hogy milyen rendesek vagyunk, és mondták, hogy igyunk valamit. Előbbinek örültünk, utóbbit bájosan elutasítottuk, és újra meg kellett állapítanunk, hogy a skótok tulajdonképpen mégiscsak jó emberek, és tegnap a drumnadrochiti buszmegállóban történtekért elsősorban az angol és holland turisták közönye (indifferenciája – javítva: Sch. N.)  a felelős, nem pedig a melegszívű skótoké, akik még mindig így beszélnek:

Asdélgkfs jhgéurigrnsuégsnrbiorumőpoweutgmweőpovutgmővmgbc.

Természetesen a mai fényképháború sem maradhatott el, igyekeztem Nóri templomait és virágágyásait sportkocsikkal kivédeni, remélem, sikerült.

A fű továbbra is selymes, simogatja a talpunkat és a szívünket, és nagyon-nagyon zöld és szép és egészséges és ápolt és … beszéljenek a képek.

Továbbra is itt:

http://picasaweb.google.hu/110530974810600740413

 Ja, és többen megjegyezték/sérelmezték, hogy nem borotválkozom. Igen. De Nórinak így tetszik, én meg lusta vagyok.

Ja, és azt elfelejtettem leírni, de épp most emlékeztettek rá, hogy a líbiai főbérlő doktorunk a bemutatkozáskor boldogan megjegyezte, hogy a Nora fényt, fényhozót jelent.

A vonatból nagyon szép látvány tárul az utazó szeme elé. A skót hegyek között elsuhanni egészen különleges érzés. Viaduktok, patakok, legelésző állatok, mind-mind gyönyörködtetik a szemet, nyugtatják a lelket. Az utóbbira szükség is van, mert néha az utasok tévednek. Gondosan, ha kell négyszer-ötször is átfutják a szombati buszmenetrendet, hogy biztosan visszaérjenek a Loch Ness partjáról Invernessbe, és elérjék a csatlakozásukat vissza Perth-en keresztül Dundee-ba, aztán az utazók csak várják-várják a buszt, a busz meg csak nem jön, pedig már tizenöt perce ott kellene lennie, aztán várnak még egy kicsit, és hatodszori ellenőrzésre kiderül, hogy nem a szombati menetrendet nézték, és nem érnek vissza Invernessbe, hogy Perth-en keresztül Dundee-ba érjenek az előre megvett jegyeikkel, és aztán gondolkodnak, és nekiállnak stoppolni, hátha úgy elérik a távolsági buszt, pedig még sosem csináltak ilyet, a gonosz skótok, pedig a böszme nagy autóikkal csak elmennek előttük, egyesek tudomást sem véve róluk, mások pedig vigyorogva mutogatva, aztán a kétségbeesett utasok átértelmezik a skót emberekről kialakított véleményüket, aztán egy szürke Mercedes busz megáll nekik, amire visszaértelmezik az átértelmezett véleményt, a kisbusz sofőrje pedig egy török kertész, akinek régen sosem álltak meg az autósok, mikor stoppolt, ezért ő azóta megáll, és felveszi a loch ness-i stopposokat is, akik megint újraértelmezik a skótokról átértelmezett, majd visszaértelmezett véleményüket, de a távolsági buszt még így is lekésik, viszont sok-sok pénzért azért a drága skót vonat hazaviszi őket, amiből nagyon szép látvány tárul az utazó szeme elé. A skót hegyek között elsuhanni egészen különleges érzés. Viaduktok, patakok, békésen legelésző állatok, mind-mind gyönyörködtetik a szemet, nyugtatják a lelket. Az utóbbira szükség is van, mert rohadtul elnéztem a buszmenetrendet a semmi közepén. Nóri kérdezte is tizenöt perc várakozás után, hogy jót néztem-e egész eddig, mire én megnyugtatásképp megnéztem még egyszer, és rájöttem, hogy nem. A többi már történelem.

Loch Ness egyébként tényleg nagyon szép, de Dundee-tól nagyon messze van, és a főbb turistaattrakcióknál csak a klasszikus, lehúzós módszereken átverekedve lehet lemenni a partra, mi pedig nem éltünk ezekkel a módszerekkel, hiszen összekuporgatott fontjainkat elkölthetjük például vonatjegyre és más hasznos dolgokra is. Természetesen össze-vissza fényképeztünk azért, és annak ellenére, hogy nem mentünk be, azért megörökítettük az Urquhart Castle (na ki tudja, hogy kell kiejteni?) romjait is. Vécé is csak az ottani visitor centre-ben van egyedül, de mi kifogtunk rajtuk, és találtunk egy mellékutat, ahol ősi módszerekkel adtuk vissza az anyaföldnek, ami az övé. Legalább sétáltunk egy nagyot a tó mentén, és meglátogattuk a kötelező Loch Ness shop-ot is, ahol magas haszonkulccsal beárazott ajándékok közül válogathattunk kedvünkre.

Mivel a vonatindulásig volt még egy kis időnk, Inverness főutcáján is kóboroltunk egy picit, bőszen kattintgatva a fényképezőgépet. Este tíz órás érkezés, szerencsés busz elérés, útközben pedig különböző magyarázatok kitalálása, hogy végül is ez mindenkivel megeshet, és így a forrongó lelkiismeret csitítgatása. Mikor Londonból Dundee-ba jöttünk, volt egy turista pár, akiknek nem stimmelt a rendelésük, kiderült, hogy a foglalásukhoz képest egy héttel korábban érkeztek a buszpályaudvarra. Ez éjfélkor egy zsúfolt pályaudvaron nem lehetett túl kellemes élmény. Arról nincs tudomásunk, hogy ők hogy oldották meg a problémájukat, de mi végül is, egy órával a tervezett érkezéshez képest, már otthon voltunk (igaz, némi likvid tőkével kevesebb nyomta a pénztárcánkat).

Ennyi.

Ezt már tegnap írtam, csak nem volt net:

Edinburgh olyan, mint San Francisco, csak itt van egy csomó ezeréves, hegyestornyú templom, és a Nicolas Cage az út bal oldalán ugrat lefelé az utcákon, nem a jobbon. Egyébként ronggyá fényképeztük a várost, a várat, meg a templomokat (és persze sportkocsikat is, hogy egyenlő küzdelem legyen). Itt is harcolnak egymással a városnéző túrák, nem tudom ki marad alul ebben a nemes küzdelemben. A Fringe színes forgatag volt, nekem tetszett, egy utcai előadásba belebotlottunk és ott is ragadtunk.

A tegnapi összesen 3 és fél órás buszúton átmentünk hatalmas hidakon, utaztunk hegyes-völgyes autópályán, és persze meghallgattuk, hogy társalog két vérbeli skót távolsági buszvezető. Valahogy így:

- Aslkdgj lsdjg édsgljasélg  éasklgn sdnm gspog jsle gn!

- Sddbfg  dkgnjldfngd lgkndlfgknwrweprow ews sőpdf ksőfk k fx.,mvb m?

- Ddfbxckjbylgkhnklsgh.

- Sdglshospesdlgwolrgkhlgns sfklnsdgljsd!

- Hahahaha!

- Hahahaha!

Nem kell egyébként nagyon nagy tudomány a beszélgetés megfejtéséhez, csak képzeljük el két, tetszőlegesen kiválasztott magyar volán alkalmazott jókedvű ugratását.

TG voltam.

A kilencvenes évek elején valamelyik karácsonyra kaptunk egy olyan könyvet, amiben megmagyarázhatatlan jelenségek voltak szépen tematizálva. Az egyik fejezet a kísértetekkel foglalkozott, és kiemelt helyen szerepelt benne súlyos titkokkal övezett Feketerigó, eredeti nevén Glamis kastély, amelyben több szellem is kísért. A szürkeruhás hölgy, egy szolgálófiú mind híres – ámbátor halott – lakói a kastélynak, és ha mindez nem lenne elég, ott van rejtélyes „titkos szoba”, amelynek az ajtaja és ablaka helyén fal áll, örökre bezárva azt, ami odabent van. Hogy tényleg örök kárhoztatásukat töltik a vasárnap is kártyázó nemesek, nem tudni, mindenesetre állítólag szombat éjjelenként hallani a jajveszékelésüket.

Valahogy az egész utunk egyfajta felnőtté válás története lett számomra (még ha sokszor látszólag visszacsöppentem a gyerekkorba) és ennek egy újabb állomása lett a mai állomás. Kisgyerekként ugyanis megbabonázott a fényképek titokzatossága, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is ott állhatok annak a fényképbeli, távoli kastélynak az udvarán, és végigjárhatom a titokzatos helyszíneket is. Kísértetet ugyan nem láttunk, mégis lenyűgöző volt a látvány, és a tudat, hogy végre ott vagyok, egy apró gyerekkori álom teljesült, kívánom, hogy mindenkinek legyen része hasonló élményben.

Készítettem videókat és unásig fényképeztem a kastélyt és a körülötte elterülő parkot. A többi ott nézhető, hallgatható. Mivel itt egy „kölcsön” internetet használok (a lopás olyan csúnya szó), elég gyenge a jel, nehezen töltődnek fel a dolgok, de azért igyekszem megosztani. Az egyetlen dolog, ami kicsit zavart minket, az egy olasz egyetemista társaság volt, aminek az egyik exibicionista tagja egészen elfelejtett agressziós érzéseket keltett bennem (csak megnyugtatásképp: Nórit is idegesítette egy idő után).

Na meg persze a dundee-i tömegközlekedés: két szolgáltató van, ezért ha valaki bérletet vesz az egyikre, akkor a másik már nem nyulka-piszka. Ez olyan, mintha mondjuk Pécsen fele annyi járatból csak minden második lenne jó. És persze nem tudtak visszaadni sem a buszon 5 fontosból, aztán mikor vettünk két heti bérletet (ami jó a környékbeli falvakba is) majdnem ötvenért, a buszsofőr megjegyezte, hogy ma aztán jó napja van. Egyébként végtelenül kedvesek, segítőkészek az emberek, például a buszsofőrök kivétel nélkül, de voltunk egy információs központban is, és ott is készséggel álltak az ember rendelkezésére. Ez a kontraszt London után különösen éles. Kicsit olyan, hogy az ember minden kérdés, útbaigazítás után győztesnek érzi magát, mert olyan jól bánnak vele.

Holnap korai kelés, Edinburghbe megyünk. Ott épp holnap kezdődik a Fringe fesztivál. Szerintem nem látunk belőle semmit, de azért hoztam egy 300 oldalas kiadványt róla. Ugye mindenki emlékszik még az idei pécsi Fringe-re, ahol két remek zenekarral is felléptem? Ugye milyen jó volt? Ugye?

ja, a képek itt a szokásos helyen:

http://picasaweb.google.hu/110530974810600740413

11 órányi buszozás után szerencsésen megérkeztünk Dundee-ba. Az utazás rettenetes volt, a kései indulást leszámítva több szempontból is. Valami miatt úgy érezte a sofőrünk, hogy az emeletet (merthogy kétemeletes busszal mentünk) rendesen ki kell fűtenie. Ahogy az már lenni szokott, természetesen nagy boldogan az elsők között szálltunk fel a buszra, természetesen az 50 fokos fűtőtest mellé, ami mellett még lehelletnek sem nevezhetjük a busz tetejéből érkező „légkondicionálást”. Természetes szellőzés híján igen hamar jó meleg lett a hangulat az emeleten, mire szóltak, hogy fent kibírhatatlan az időjárás, addigra már mindenki kiszaunázta magát. Nagy nehezen túltettük magunkat ezen, és megpróbáltunk aludni, de a szűk ülések között ez sem egyszerű feladat. Bevallom, a vége felé elég tisztességesen émelyegtem, és megváltás volt némi friss levegő a glasgow-i pályaudvaron. De megérkeztünk, és ez a lényeg.

Néhány alapvető tudnivaló Skóciáról:

1. tele van hegyekkel
2. minden nagyon zöld
3. mindenhol állatok (birkák, tehenek) legelnek
4. minden nagyon zöld

Az utolsót tudom, hogy már írtam, de nem győzöm hangsúlyozni, különösen, hogy Londonban többször is szomorúan tapostuk a Hyde Park megsárgult gyepjét. Dundee pedig egy nagyon nyugis hely, egyből otthon(osan) éreztük magunkat. A nagy betűkkel beharangozott BUSZPÁLYAUDVAR például legfeljebb a dombóvári hasonló intézményt közelítheti meg. Otthonosságot adott szerintem az is, hogy eddig nem nagyon láttunk feketéket, spanyolokat, brazilokat, eltakart fejű muszlimokat sem. Csak fehér gyerekek kergetőznek a zöld fűben, és az egyetlen furcsaság mindössze az, hogy ők ugyanúgy néznek ki.

A szállásunk tágas és jó környéken van, a kilátás a Tay folyóra nyílik, lehet guglizni. A szállásadónk, Erik (igazából Khalid Elherik) is rendes volt, lejött értünk a buszmegállóba, és hazafuvarozott minket. Egyébként líbiai, és orvos. Reméljük nem rajtunk kísérletezi ki a rák ellenszerét valamelyik éjszaka. Van itt egy pakisztáni srác is, aki épp elköltözik, vele is váltottunk pár szót, ő is készséges volt. És ami a legfontosabb, megvizsgáltuk a közeli Tescot, amely eddig a legjobb Tesco, ahol életem során megfordultam. Nagyjából ennyi.

Tudom, ma nem voltam vicces, de kegyetlenül fáradtak vagyunk. Holnap talán Glamis kastély!

Ma gyorsan bejelentkezem mégegyszer. Nóri már megkente a szendvicseinket, és az utolsó vacsorát is elköltöttük a londoni szállásunkon.

Délután voltunk a British Museumban, mert azt a tuti tippet kaptuk, hogy nem szabad kihagyni. Készítettem rengeteg unalmas képet, amit soha többé nem fogunk megnézni, de ha az ember Rómában jár, tegyen úgy mint a rómaiak. A British Museumban pedig csináljon sok képet, mert ez a dolga. A lényeg: a britek jó sok mindent elhordtak egy csomó egzotikus helyről, pl. Egyiptomból. Folyton az járt az eszemben, hogy hogyan mozgatták meg ezeket a hatalmas kőtömegeket. De ezek szerint mégiscsak sikerült nekik. Sajnos itt is úgy jártunk, mint néhány előző múzeumban, hogy egy idő után érdektelenné válnak a vázák, mellszobrok, kőfaragványok, múmiák, szarkofágok és egyéb régészeti leletek. Az első néhány még újdonság, de aztán elveszti a varázsát a dolog, és mivel nem vagyunk történészek, kevés olyan dolog volt, ami fenntartotta az érdeklődésünket. A lényeg, hogy végül is ezt is kipipálhatjuk a képzeletbeli londoni turistalistánkon. Plusz, Nóri végre vett magának egy London feliratos táskát is, amivel iszonyú menő lesz majd Pécsen (összehasonlításképp az én cd-imet mindenki csak hülyeségnek tartja majd, talán egy szűk réteg lesz, aki megért...).

Felraktam még pár fényképet a buszok belsejéről is, amit a telefonommal fényképeztem. Sajnos nem mindenki örül a kétemeletes élménynek, ez a busz különösen jól össze volt szemetelve. Utoljára lefényképeztem még Ebbs pozitív gondolatait is, amelyeket az egész lakásban szétszórt, ezzel is terjesztve a fényt (a legjobbak természetesen a vécében vannak).

Lassan túl vagyunk a pakoláson, még pár apró simítás, aztán irány a buszmegálló, ahol újabb kalandokban lesz részünk.

Nos,
pár napja nem jelentkeztem, mert minden este hullafáradtan érünk haza. Azért a képeket szorgalmasan feltöltöttem, hogy lássátok, nem unatkoztunk.

A vasárnap úgy kezdődött, hogy hajnalban egy nagy, fekete pók volt a fürdőszoba mosdókagylójában. Nem szívesen - rossz helyen volt, rossz időben -, de igyekeztem leöblíteni megfelelő mennyiségű vízzel. Gyanús volt, hogy mintha fenn akadt volna, de azért gondoltam, hogy ezt úgysem élte túl. Reggel Nóri berontott, hogy egy nagy, fekete pók van a fürdőszoba mosdókagylójában. Ezek szerint túlélte. A szerencsétlen szívesen kimászott volna, de nem tudott. Valószínűleg ott éjszakázott étlen-szomjan (na jó, szomjan nem). Nem volt szívem újra leöblíteni, ezért befogdtam és utána Nórival közös kooprodukcióban szabadon engedtük az utcára. Mikor Ebbsnek mondtuk aztán, hogy mi volt, csak felnevetett és mondta, hogy ő szereti a pókokat (mi undorodunk tőlük), és egyébként folyton ott vannak mindenhol. Csak remélni merjük, hogy a táskáink még nincsenek tele apró pókokkal, amik majd hazaérve kereszteződnek más fajokkal, hogy az életünkre törjenek:

www.youtube.com/watch

Mielőtt a Tate Modern-t meglátogattuk, benéztünk a Southwark katedrálisba, amely a legrégebbi gótikus londoni templom. A Tate számomra sokkal érdekesebb volt mint a National Gallery. Ahogy nekivágtunk a termeknek, Salvador Dalí egy képe fogadott, de volt ott Pablo Picasso, Roy Lichtenstein, Andy Warhol, Jackson Pollock, és még egy rakás érdekesség, amit már elfelejtettem. Az egyik kedvencem, ha jól emlékszem a nevére, egy Roland Penrose (?) nevű festő volt, aki az egyik képére versszerűen szavakat is festett. A kiállítás, amelyre a kép készült, viszont nem fogadta el, az obszcén tartalma miatt (a festményen szerepel az "arse" (segg) szó). Erre a fickó készített egy másik képet, amire kezeket festett. Ezt már elfogadták. Csak aztán később derült ki, hogy a kezek jelnyelvben a SHIT szót betűzik. Másik kedvenc volt a "klasszikusok" közt egy kortárs művész, aki mintha füzetlapokra jegyzetelne, mindenféle hülyeséget irogatott. Az egyik a Simpsons sorozat elejéből is ismerős volt, mikor Bart az iskolában a táblára ír büntetésből, de minden epizód elején mást. A Tate-ben a következővel lett egy papírlap teleírva: "Santa Claus is not evil, there is no need to defend myself against him" (A Mikulás nem gonosz, nem kell tőle megvédenem magam). Persze emellett voltak még embernek öltöztetett fák rajzolva, ahogy beszédbe elegyednek a járókelőkkel, egy huszonöt szánt húzó, rozsdás 'hippi' Volkswagen busz, és más érdekességek. A legérdekesebb mégis a megvilágosodás volt, ami a látogatás során ért. Oké, hogy nem mindent tudtunk értelmezni, például egy nagy vörös szövetdarab egy terem közepén, ami már kellemetlen, állott szagott is árasztott magából, vagy különböző színű négyszögek egy képen, vagy egy üres, kettéhasított vászon bekeretezve, elég elvontnak tűntek. A lényeg mégis az volt, hogy ezek az emberek (és persze a szürrealisták, kubisták, és mindenki más is) valami újat akartak csinálni. Olyat, amit előttük még senki, és folyamatosan feszegették/feszegetik azt, hogy mi a művészet, és hol vannak a határai. Ez számomra nagyon izgalmas felfedezés volt, és gyanítom, hogy a National Galleryben látott képek is anno hasonló gondolatok ébresztettek a megjelenésükkor, egy-egy újfajta színnel, vagy ecsetkezeléssel, csak mára már megszokottak lettek. Nem úgy a Tate össze-visszaságai, amelyek folyamatosan piszkálják az embert. Na jó, ezt le kellett írnom, most már mehetünk tovább.

A kimerítő, és fárasztó tárlatlátogatás után elmentünk a Sohoba, és egy pécsi ismerőssel, és angol barátjával találkoztunk, majd némi hamisítatlan cseh sör és valami gyümölcsös-alkoholos koktél izé mellett kellemeset beszélgettünk. Aztán szokás szerint késői hazaérkezés, és vasárnapi, ünnepi tescos vacsora elköltése.

Tegnap végre elérkezett a nagy nap számomra (és Nóri számára is, de azt akkor még nem tudtuk). Elmentünk a Denmark Streetre, ahol van 5-6 hangszerbolt egymás mellett. Újabb boldogsághormonok, és csak Illés kedvéért kipróbáltam egy 600 fontos Gretsch üreges testű gitárt, amivel Nóri le is fényképezett. Előtte itthon begyakoroltam pár jazz akkordot, hogy legyen mit elsütni, de persze elfelejtettem pengetőt elővenni, és a gitár sem volt behangolva (még a vártnál is jazzesebbre sikerült a mutatvány). De azért kicsit szórakoztam és próbáltam tudományosnak és komolynak tűnni - gondolom, mint minden más turista, aki úgysem vesz semmit. Kicsit szomorú voltam, hogy nagyjából egy alomból levőnek tűntek a hangszerboltok, mindenki látszólag ugyanazokat a termékeket árulta, és bizonyos gitárokat pedig egyenesen hiányoltam a felhozatalból. De mindegy, mert úgysem vettünk volna semmit.

Ezután újra átkeltünk a Sohon, ahol amíg én egy nyilvános vécében voltam, Nóri előtt ment el valamelyik Gallagher fiú az Oasisből (és nem emiatt lett Nóri napja különleges). Mire felértem, izgatottan fogadott ezzel, én pedig azzal, hogy nem volt szappan a mosdónál. Sajnos utána már nem találtuk meg, úgyhogy nincsen róla fényképes tényanyag.

Apropó fényképek, most már nem tematizálok, de igyekszem azért jó kocsikat fényképezni, remélem rajtam kívül ez a téma mást is érdekel. Nóri pedig templomtornyokkal, és pubokkal próbál egyenlíteni.

Na, és akkor jön a Hamley's. Talán az legnagyobb londoni játékbolt, 5-6 szintes, szintenként alkalmazottak, akik demonstrálják a játékokat, és behülyítik a gyerekeket. Töltöttem fel videókat is, talán átadja a hely nyüzsgését, néhányat Nóri cenzúrázott, érthető okokból. A bejárat szintjén rengeteg plüsállat mindenféle méretben és formában. Nóri már régóta szeretett volna kutyákat látni, kutyavásárba menni, és ez kicsit olyan is volt. Milliónyi szeretetreméltó kiskutya mosolygott Nórira az áruház polcairól. Itt most hagyok egy kis helyet a túláradó érzelmeknek:

A kiskutyák mellett voltak még plüss dinoszauruszok (az én gyengém, mármint a dinók), meg sárkányok, és plüss tengeri állatok is. Egy plüss polippal próbáltam Alien utalást rejteni az egyik fényképbe, remélem sikerült. Aztán a többi szinten legók, autók, rózsaszín "lányok" szekció, lézerkarddal és vizipisztollyal mászkáló alkalmazottak, hosszú a lista. Legalább annyira kimerítő volt az egész, mint egy múzeum. Ezután tettünk még egy rövid látogatást a Notting Hillre, találtunk egy szinte érintetlen Essential Grammar in Use-t, ami még simán jól jöhet otthon, és Nóri talált egy ajándékkönyvet Ebbs-nek is, amit már oda is adtunk neki, és aminek nagyon örült.

Ma talán eljutunk még a British Museumba egy pár órára, aztán hazajövünk, pakolás, evés, pihenés, és indulunk a Victoriára, hogy elvigyen minket az éjféli busz Skóciába.

Köszönöm a figyelmet.

itt

http://picasaweb.google.hu/110530974810600740413

Rövid leszek:

1. reggeli Tesco+Iceland, megint kicsit túlköltekeztünk

2. Belváros, még mindig zsúfolt

3. Harrods, eleven állatokról nyúzzák le a bőrt, itt nem veszünk semmit

4. Natural History Museum, szép-szép, de azért kicsit többet vártam. Műanyag és kitömött állatok, meg nyomkodnivaló diorámák. Gyerekeknek ideális, és még üvöltő T.rex is van.

5. Hyde Park. Még mindig kicsit kopár, de nyugalom van, és tó is. Szendvicsevéshez, körte elfogyasztásához adekvát (Robi).

6. Marks and Spencer, túlárazott C und A, elköltött fontok száma nulla.

7. Az 55-ös busz olyan mintha osztálykirándulásból mennénk haza, csak mindegyik osztálytárs más nyelvet beszél.

8. Nóri most szólt, hogy a kutyát nem írtam le a Hyde Parkban. Volt egy kutya, aki inkább maradt volna velünk egy kis uzsira, hiába hivogatta a gazdija. Volt egy mókus is, aranyos volt.

9. A londoni fehér emberek Michael Caine hangján szólalnak meg.

10. Nóri most szólt, hogy azt sem írtam le, hogy a Tescóban van self-service. Ez azt jelenti, hogy mindenki maga huzogathatja le a vonalkódos termékeket egy külön pultnál, automatába fizet, az pedig visszaad. Nagyon jó játék, és Nóri egyik gyerekkori álma is teljesült ezzel, mert kiskorában mindig boltososat játszott.

11. Nóri most szólt, hogy nem is mindig, hanem csak sokszor. Vagyis inkább gyakran.

Képek holnap.

Péntek este ezren állnak a londoni pubok előtt. Önfeledten beszélgetnek és iszogatnak. Legalábbis a buszból ilyennek tűnnek. És biztos boldogabbak, mint az a lány, aki a busz sarkában a könnyeivel küszködve nyomkodta a telefonját. Neki nem jött össze a ma este. Nekünk sem annyira, mert a zsúfolt buszon csak két alacsony iskolai végzettséggel rendelkező, kb. velünk egykorú nővel szemben maradt hely, akik hoztak még egy kis fekete lurkót is magukkal, és egyenesen a McDonaldsból szálltak fel az 55-ös járatra. Nem ez volt az első mekis kajájuk az tuti, mert némi súlyfelesleget is felhalmoztak már, és a fejükön annyi piercing volt a kötelező helyeken (szem, száj, nyelv, áll), mintha egy piercing csináló valaki vizsgamunkái lettek volna. Hogy ne unatkozzunk, a kisgyerek egy fél sajtburgert boncolt menetközben, a barátnők pedig a rózsaszín telefonjaikról zenét hallgattak és cserélgettek. A dagi fekete csaj vaskos lábai a hely szűke miatt persze folyamatosan hozzám dörzsiztek, aztán mikor magába szívta az utolsó korty innivalóját és azt nyögte, hogy "I'm full!' akkor eltört bennem valami. Nem untatok senkit más részletekkel, a lényeg, hogy a visszafele utunk olyan volt, mint egy egyórás fogászati beavatkozás, amelyet tompa kanalakkal végeznek el.

De!

Természetesen nem csak ebbő állt a napunk, a hagyományörző tescózás és a hagyományteremtő fél órás konzervnyitó keresgélés-vásárlás után még volt időnk bemenni a Leicester Square-re, ahol a világon legtöbb az egy négyzetméterre eső mozik száma (a Predators moziról végül lemondtam, mert 8e ft-ért két mozijegyet venni mégsem tűnik olyan jó üzletnek).

Ezután meglátogattuk a National Galleryt, ami hatalmas. Viszont szomorúan tapasztaltam magamon, hogy nem okozott igazi örömöt a huszadik keresztre feszített Krisztus és Szűz Mária ábrázolás. Lehet, hogy nem a 14-15. századi itáliai festőkkel kellett volna kezdenünk, ezt beismerem. Volt egy da Vinci Sziklás Madonna oltárkép viszont, ami legalább abból a szempontból érdekes volt, hogy semmilyen kódot nem rejtett el rajta az öreg mester, mert még befejezni sem volt ideje (vagy kedve). Igazából számomra a festményekben az volt érdekes, hogy ugyanazt a képet láttuk, amit anno 5-600 éve maguk a festők is. Ebbe tényleg egészen érdekes volt belegondolni. Sajnos ugyanígy Manet és Monet festményei is egy idő után unalmasakká váltak számomra (valamelyikük több mint 10 képet festett a kertjéről meg a keti patak felett átívelő patakról). Van Gogh egyik napraforgós csendélete is csak arra volt jó, hogy kipipáljan a listámon, hogy láttam élőben. Mivel nem vagyok művészettörténész, sem festő, a különböző ecsetkezelési technikákkal és festészeti megoldásokkal nem tudtam mit kezdeni, azon kívül, hogy látszik, hogy az egyik kép így van festve, a másik meg nem.

Sokkal érdekessebb volt viszont egy időszaki kiállítás, ami azt mutatja be, hogy sokszor mennyire nem egyértelmű melyik festményt ki készítette, mi az eredeti és mi a hamisítvány. Problémás esetekben például festékmintát vesznek, és megvizsgálják, hogy milyen alapanyagokból áll, és hogy azok léteztek-e a kérdéses időszakban. Így buktak le pl. reneszánsz festők képeiként értékesített festmények, amik valójában a 19-20.században készültek. A National Gallery is vett a múltban sok-sok pénzért olyan festményeket, amelyekről aztán különböző vizsgálatok (pl. röntgenes is) kimutatták, hogy hamisítványokról van szó. Ha jól emlékszem, volt egy Botticelli kép, ahol pont az ellenkezője történt, egy hamisítványként számon tartott képről az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy valójában a mester műve. Az is érdekes volt, hogy a mesterek ugyan szignálták a képeket, mégsem ők készítették, hanem valószínűleg egy-egy, vagy alkalmanként több tanítvány fejezte be őket. Erre utalnak különböző stílusbeli megoldások egy képen belül (az egyik jellegzetes példa azt hiszem Dürer volt). Más röntgenes vizsgálatok során kiderült az is, hogy az eredeti képet a festő folyamatosan átfestette, és egy másik változat is létezik a látható kép alatt. Volt, mikor egy portrét újrafelhasználtak és tájképet festettek rá. Az egyik kedvencem egy szent mártír portréja volt, aki jelenleg úgy látható, hogy a fejéből kés, a szívéből tőr áll ki. Azonban az eredeti változaton nem volt ilyesmi, száz évvel később valaki ráfestette ezeket, mert valószínűleg a puszta arckép alapján nem ismerték fel a szentet. A másik ilyen vicces eset az volt, mikor kiderült, hogy a galambvadászatból visszatérő gugoló férfi valójában nem egy galambot fog, hanem a betegen fekvő társa lábát ápolja, akinek a helyére döglött galambokat festett egy vicces kedvű, tizennyolcadik-tizenkilencedik századi nemesember. Állítólag a korabeliek azért nem szerették, mert előszeretettel vásárolt 100-200 éves képeket, amiket aztán kreatívan továbbgondolt.

Ha valakit érdekelne, itt talál bővebb leírást:

http://www.nationalgallery.org.uk/whats-on/exhibitions/close-examination-fakes-mistakes-and-discoveries

A Gallery után meguzsiztunk, tettünk egy előzetes kárfelmérést a denmark streeten, ahol csak hangszerboltok vannak, bementünk pár antikvár könyvesboltba (nyomába sem érnek a high fidelitysnek persze), és rövid látogatás az HMV-be, csak hogy megnyugodjon a lelkem. Persze hatalmas hiba volt...

Gyula segítségével tegnap sikerült összehoznom a képfeltöltést. Itt lehet majd képeket nézegetni, ezt folyamatosan frissítem majd (remélhetőleg):

http://picasaweb.google.hu/110530974810600740413

Ja, egyébként a Picasa szerintem egy hülye, tudálékos program.

Ma bizonyos értelemben nem voltunk annyira hatékonyak, mint tegnap, de a magunk módján azért kitettünk magunkért. Pikáns részletek később. Szóval, késői kelés, tescozás, aztán ebéd, délután fél4 után hagytuk el a szállásunkat, előtte Ebbs, a hostunk adott pár tuti tippet mit nézzünk meg. Hol lehet például olcsón ezt-azt vásárolni - elvégre mégiscsak turisták volnánk, vagy mi. Az elsődleges célpont ma így Notting Hill lett ( http://images.teamsugar.com/files/upl0/19/190695/06_2008/NottingHillRobertsGrant.jpg ). Bebuszoztunk az Oxford Circusig, onnan pedig újra átvágtunk a maradék Oxford Street-en, Nóri most jobban tolerálta a hömpölygő tömeget, tegnap 6 óra gyaloglás után már kevésbé. A Marble Arch után pedig bevetettük magunkat a Hyde Parkba, igaz, ma még csak ismerkedtünk vele, csakúgy mint a folytatás Kensington Gardens-szel, amelynek a végén belecsöppentünk a Notting hilli forgatagba (remélem számoljuk az újabb nevezetességeket. Nóri+Gábor turistakombó - London: sok - null). Meglepő módon, egyúttal szomorúan vettem tudomásul, hogy a globális felmelegedés kikezdte a londoni parkokat - már tegnap is feltűnően sárga volt mindenhol a fű, és ez alól a jó öreg Hyde Park sem kivétel (apró érdekesség, hogy a park a nevét egy tudós páros egyik feléről, egy bizonyos Mr. Hyde-ról kapta, annak ellenére, hogy barátja Dr. Jekyll érdeme volt a legtöbb felfedezés).

Notting Hillbe érkezve kíváncsian fürkésztük a ránk várakozó, unalmában ujjaival malmozó Julia Roberts-et és/vagy Hugh Grant-et, de helyette, egyszer csak egy lemezbolt előtt álltunk. Igazság szerint ez már a második volt, de az elsőben csak klasszikus CD-ket árultak, és mondtam Nórinak, hogy oda ne menjünk be. A kivárás taktikája elég sikeresnek bizonyult, és egy olyan boltban találtuk magunkat, ahol életem néhány legszebb percét (félóráját) töltöttem. Aki látta vagy olvasta a High Fidelity-t, az egy olyat képzeljen el három szinten, aki pedig nem, annak itt egy kis ízelítő (remélem múködni fog a képfeltöltős ötlet):

http://www.youtube.com/watch?v=VK9R3hvWfhU

Ha tegnap 10 évesnek éreztem magam a sportkocsikat fényképezve, akkor ma pedig a legszebb középiskolás éveimet idéztem fel, amikor minden hülyeséget megvettem CD-n. Ma is ez történt, kivéve, hogy azóta már dvd-k is léteznek, és egy olyan klasszikus boltban jártunk, ahol használt cd-ket is árultak az újak mellett, és a kevésbé kelendő árut pedig leárazták. Az, hogy mindenféle ritkaságok is megtalálhatók voltak az üzletben, arról már nem is beszélek. És ha a VHS nem lenne teljesen idejétmúlt, még talán a teljes Buffy-Angel kollekciót is elhoztam volna - feltéve, ha tudtam volna őket hova tenni. De szerencsére a technológia már elavult és az összes egyébként is megvan illegálisan letöltött videó formájában, ezért a jobbik eszemre hallgattam, és nem vettem meg ezeket. Nóri is sokat küszködött, hogy vajon az Illés együttes válogatását vigye haza a szüleinek (ugye értjük, London, Anglia, tökismeretlen bolt, és egyszer csak magyar Illés cd), de végül is kiegyezett a Red Hot Chili Peppers-szel egy döntetlenben (nekem is csak egy interneten meg nem talált Bruce Dickinson hajmetál dvd antológia maradt - Pápai Gábor, ha hazaértünk, természetesen egyből átmásolom:)). Nehezen szakadtunk el, mert a CD vásárlás öröme rég elfeledett endorfinhormonokat szabadított fel, és az izzadt kezemmel boldogan szorongattam a tokokat. De hát ekkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk...

Már akkor gyanút fogtam, mikor egy ötéves forma kisgyerek 50p-ért kínált Simpsons és Itchy and Scratchy képregényeket fogdosott egy dobozban az egyik üzlet előtt. Amint eltűnt onnan én is szemrevételeztem a dolgokat, de egyelőre nagy bölcsen nem mertem vásárolni. Egy, az előbbi lemezbolthoz hasonló kaliberű könyvesbolthoz érkeztünk. Az egyetlen különbség az volt, hogy míg az előbbiben bakelit ritakságokat lehetett vásárolni, addig itt nejlonba csomagolt Batman és Wonderwoman számokat (sosem láttam még ilyet eddig, csak a Simpsons-ban). Szóval, ha valakinek hiányzik a gyűjteményéből egy-egy ilyen szám, azt 15-65 terjedő fonttal kompenzálni lehet. Természetesen ezek mellet még legalább 15 olyan szuperhős, történetei elvihetők, amiket nem is ismertünk. Ezen kívül pedig ezernyi secondhand könyv roskadozott mindenhol. Futottam egy kört a kedvenc íróimmal, 4-2 talált, és boldogan markoltam fel a könyveket, amikre Nóri rámutatott, könyvenként 3 fontos áron. Itt már az egekben jártak a boldogság hormonok, és még 1 óra múlva is, de Nóri nagy nehezen kituszkolt az üzletből, abban egyeztünk meg, hogy majd még visszajövünk ide (Nightmare's on Elm Street képregény valakinek? Zombi Pókemberes képregény? Áhh...).

Abban állapodtunk meg Nórival, hogy én elkölthetem a nehezen megkeresett forintjaimat hülyeségekre, ha ő is vehet magának egy sálat a sarki ajándékboltban amit a két - világ legjobb - boltja közt láttunk. Zöldet választott, és megtiltotta, hogy leírjam, de mondtam neki, hogy nem tudom ezt megígérni: sálat vett, de csadort kapott helyette. Talán a növekvő arab lakosságra való tekintettel nem sima sálakat árulnak a londonos bögre, és a mackó nemzetőrök mellett. Kihajtogatva fél lepedőnyi is lehetett az új szerzemény.

Hazafelé felszállt a buszra egy szemmel láthatólag mentálisan zavart, exhibicionista, talán alkoholista, és egyéb szociális problémákkal küszködő spanyol vendégmunkás. Iphone-járól megszólaltatta a kedvenc spanyol dallamait, amikhez énekelt is, a tempót adta a lábával kezével, és bevetette azt a klasszikus trükköt is, mikor úgy hallgatunk zenét, hogy közben a hangszóróra rányomjuk a hüvelykujjunkat, majd elvesszük, majd megint rányomjuk. Néha ezt a metódust ritmusra applikálta (ugye Robi?). Természetesen mindezt a mellettünk levő ülséen tette. De nem csak minket zavart. És, hogy vajon miért nem szólt neki senki? Igen, nyilván a kollektív felelősség ilyenkor arányosan eloszlik, de valószínűleg az is sokat számított, hogy a szájkosár nélküli rotweilerét a mellette lévő ülésre ültette. Igaz, a szerencsétlen kutya csak a nyálát csorgatta álmosan a huzatra (amire aztán később kevésbé tájékozott újfelszállók ráhuppantak), és mikor a gazdája egy fiatal lánytársaság provokációjára ugatással válaszolt, a kutya is ugatással válaszolt a gazda provokációjára.

Ja, láttam tök olcsó Supermanes pólót is, de egyelőre még kivárok.

Nos, tegnap megérkeztünk, Nóri elég jól bírta a repülést, én elég rosszul. Rájöttem, hogy utálok repülőn utazni, legközelebb csak bicaj. Vagy a teleport, ha már feltalálják addigra. Viszont kaptunk enni és inni a gépen, úgyhogy legalább megvendégeltek minket. Az érkezésünk is rendben volt. A Gatwickről Londonba tartó vonatunkat viszont törölték, ezért egy korábbira szálltunk fel, mert ezt tanácsolták. Velünk együtt még sok-sok ember kapta ezeket az instrukciókat, és ezért a Pécs-Szentlőrinc utaslétszámot kell elképzelni. Annyi volt a különbség, hogy a körülményeket figyelembe véve a kalauzok körbe sem jártak, és helyette a hangosbemondóban elnézést kértek azért, hogy csak ennyi kocsit indítottak ezzel járattal, és így mindenkinek kellemetlen lett.

A szállásunk szokásos külvárosi lakás, a környék minden szokatlan, meglepő és ijesztő elemével. A szállásadónk egy 31 éves fekete nő, akinek a lakása tele van pozitív gondolatokkal, és így kellemes társaság is, Nórival nagyon szimpatikusnak találtuk. Ha lesz indítattásom, és engedélyem, akkor lefényképezem majd mantráit szerte a lakásban. Egyébként meglepődött azon, hogy Gatwicken két nagy géppuskát markoló rendőrt is láttunk. Szerinte ezek a dolgok nem normálisak, mint ahogy az sem, hogy a különböző térfigyelő, buszfigyelő kamerák (CCTV-k) átlagosan napi 300-szor figyelnek meg minket. Állítólag eltűnt az 5 évvel ezelőtt használatos buszbérlet is, ami egy sima papírra nyomtatott dolog volt. Azóta ha jól tudjuk, csak az Oyster Card van, ami több szempontból is jó. Bárhol használható, elektronikusan feltölthető, buszbérletnek is jó, és mivel van rajta egy sorozatszám, a használójának az útja egyszerűen nyomonkövethető. Ezt a fonalat most itt elvágom, a többi kiderül a Zeitgeist és Zeitgeist Addendum filmekből...

A hajnali 1:30-as kelés, és az összesen 10 óra utazás után a délután már estének tűnt, és egy klasszikusnak számító tescos kajavásárlással telt. Aki emlékszik még az 5 évvel ezelőtti útra, az valami hasonlót képzeljen.

Hasonlóképpen a közlekedés sem sokat változott azóta, a buszok még mindig nehézkesen járnak. Viszont végre rájöttem, mi jellemző leginkább a londoni közlekedésre: praktikus. Mindenki igyekszik minél praktikusabban közlekedni (gyalogosok átmennek a piroson, ha épp nem jön autó, ha jön, akkor integetnek és megköszönik, úgy mennek át, az autósok meg lassítanak). Hasonlóképp előnyt élveznek a biciklisek is, mindenki megvárja őket, a busz is türelmesen lassítva halad, ha nem tud előzni. A motorosok jobbról-balról előznek, ahogy nem szégyellnek. A buszt pedig mindenki igyekszik tiszteletben tartani, és haladását megkönnyíteni. De a buszsofőrök is előszeretettel engedik kikanyarodni a kereszteződésben veszteglő autókat, és a többi buszt is. És sokszor csak centiken múlik, hogy nem visznek el tükröket meg más autókat, de ügyesen megoldják. Persze ettől még idegesítően lomha az egész, viszont mi épp nem sietünk munkába.

Nos tehát, ma nekiálltunk, hogy felfedezzük Londont. A London Bridge volt az első állomás, itt szálltunk le a buszról és gyalogtúrában igazi jó turista módjára bejártuk az összes nevezetességet, és szorgalmasan fényképeztünk minden épületet, érdekességet, ami csak egy magunkfajta turistát érdekelhet. Majd holnap talán sikerül felraknom néhány képet, addig is a kínálatból (meg is számozom, hogy én is lássam, milyen hatékonyak voltunk:

1. London Bridge
2. UPDATE: kifelejtettem az HMS Belfastot!
3. Tower Bridge
4. Tower
5. Gyalogút a Temze mentén, Millenium Bridge
6. St. Paul's Cathedral
7. UPDATE: voltunk még a Court of Justice előtt is
8. Westminster Bridge, London Eye, Parlament, Big Ben
9. Westminster Abbey (csak most jöttem rá, hogy ezt apátságnak hívják, és nem katedrálisnak, ejj-ejj)
10. Downing Street (kár, hogy az utca bejáratát rendőrök őrzik)
11. Trafalgar Square
12. Buckingham Palace
13. Green Park
14. McDonald's a Marble Archnál (Illés Gábornak) - két hamburger, és egy kis krumpli
15. Oxford Street (Marks and Spencer - Nórinak, HMV- nekem)
16. Számoljuk még plusz egynek a soha meg nem mozduló őröket, akik néha lovakon ülnek, néha meg egy kis őrbódé előtt állnak és menetelnek.

Menet közben igyekeztem minél több színű taxit is lefényképezni, hogy lássuk, milyen sokszínű London, és a szerettem volna megörökíteni a két konkurens városnéző busz járatait egy képen, ami többé-kevésbé sikerült csak, viszont elpocsékoltam egy csomó filmet rá (van a harsány The Big Bus Company nevű, és a kissé sértődötten magát "The Original Tour"-nak hívó). Kocsifetisisztáknak jelzem, hogy sikerült az össze autóskártyákról ismert prémium márka autóiról fotót készíteni, újra 10 évesnek éreztem magam, mikor egy Bugattira vagy Ferrari-ra rácsodálkozhattam. Aki pedig szeret sok-sok embert nézni egyszerre, annak is próbálok megfelelő fotókkal szolgálni (Szabi).

Vetítik a Predators-t, Nórinak megígértem, hogy befizetem egyre (persze csak engem érdekel...). Most pihenés, holnap újra végigszántjuk a várost.

Most pihenés, a szendvicsek készen állnak. Holnap hajnalban indulás.